2015. május 4., hétfő

2. évad 7. rész

-Közel vagyunk már Mirabella? –kérdezte Vadóc.
-Vagy egyáltalán jó felé haladunk? –tudakolta Danny.
-Vagy egyáltalán van-e itt ilyen kastély, vagy csak a kisasszony egy teljesen átlagos álma után kutatunk? –kérdezte kis hisztériával a hangjában az apja.
-Dodó, te sem hiszed, hogy csak egy egyszerű álom után kutakodnánk. –Nézett erőteljesen rá Mel.
-Az út felét már megtettük. –válaszolt csak az első kérdésre.
-Akkor célszerű lenne egy pihenő. –javasolta Mia, akinek az arcát közben nem is lehetett látni, mert eltakarta azt a nap elől. Hiába esett az eső, vakítóan sütött a nap November ellenére, mintha megbolondult volna az időjárás, vagy csak a nap élvezte, hogy mindent beboríthat aranysugaraival.
-Rendben, leülhetünk. –egyezett bele a lány. Odament hozzá Mia.
-Tegnap láttam, ahogy Kíra megint Vadócék szobájában kutatott.
-Mondtam neked, hogy láttam! És azt is, hogy valami gyanús körülötte.
-Kimagyarázta magát, egy hihető történettel, csakhogy én azt nem-igen hiszem el. Ennek ellenére nincs bizonyíték ellene.
-A fenébe!
-Nem biztos, hogy valami rosszat akar. Elvégre valóban ő szólt nekünk a bosszúállóról.
-Legyen… –egyezett bele Mirabella. Pár másodpercig, talán fél percig meredt előre a semmibe, majd hirtelen felállt, és elkiáltotta magát.
-Indulunk!
S a macskák mind hagyták, hogy nem Spartacus, nem, Leila, és nem is Lina, vagy Vadóc legyen a vezér, hanem egy gyerek. Hamarosan egy parkerdőn vágtak át, majd újra az utcákra kerültek, s néhány sikátor, és elhagyatottnak tűnt ház után megpillantottak egy kastélyra hasonlító épületet. A hatalmas házat félelmetes vaskapu védte, aminek a tetején két vasoroszlán figyelt, és sok-sok vas-nyílhegy biztosította, hogy senki se juthasson be a házba, ami látszólag már jó ideje lakatlan, –ezt a szmogtól és az idővel járó szennyeződésektől beszürkült, borostyánnal és egyéb vad növényekkel átszőtt falaiból lehet megállapítani-, de az egyik kis lekerekített tetejű ablakból világosság szűrődött ki, ami minden bizonnyal egy lámpa fénye. Az épület körül több kis kinyúló ajtó és barlangszerű le-, vagy bejáró helyezkedett el. Több épületrész, és emelet alkotta a hatalmas házat, amit csak a csúcsos tetők és a szép motívumokkal díszített részek tettek kastélyossá. Hatalmas telek vette körül az épületet, amiben néhány magányos fa álldogált csak.
-Istenem… -állt meg Mirabella.
-Ez az? –kérdezte Jack.
-Ez. -Olyan halkan mondta, hogy, aki hátul állt, az csak Jack hangját hallotta.
-Na neem, én ezt nem teszem meg, én ide be nem megyek! –mondta hisztérikusan Leila, alias, Liza, majd hátrálni kezdett.
-Leila… -kezdte Mia.
-Liza! –ordított könnyes szemekkel.
-Liza… -kezdte újra, de ekkorra már megfordult és az egyik sikátor felé rohant.
-Ez nem igaz! –rohant utána Jack.
-Mi a baja? –kérdezte Mel.
-Fogalmam sincs. –válaszolt Vadóc.
-Bemegyünk? –érdeklődött Mirabella.
-Nem. Leila nélkül nem. –válaszolta Vadóc, és ő is a sikátor felé rohant.
-A másik oldal! Ha elég gyorsak vagyunk, onnan be tudnánk keríteni. –Mutatott Mia az ellenkező irányba, mint amerre Liza ment, de ő is a 2 fiú irányába futott.
-Reggel óta kerestük ezt az épületet, s mire megtaláltuk, egy bolond depressziós nő elrohan, fene tudja miért, és nélküle mégsem mehetünk be! Hogy van ez? –tette fel a költői kérdést az apjára nézve.
-Fájnak a lábaim. –nyüszített Danny.
-Pedig Liza után kéne mennünk. –szólalt meg Lina.
-És Jenny? –kérdezte Mirabella.
-Szerintem induljunk haza, úgyis arra van a másik irány, amit Mia magyarázott, hozzuk majd Jennyt is, és újra visszajövünk.
-Visszatalálsz?
-Vissza.
Aki itt maradt, az pedig mind hazaindult. Ahogyan távolodtak a kastélytól, úgy bújt el a nap a felhők mögé, mintha csak azt sugallná, jobban tennék, ha most nem mennének el. A hazafelé úton nem találkoztak Leilával, őt már csak hárman keresték. Délután 3 óra is elmúlt, mire mind a négyen hazaértek.
-Megtaláltátok! –Örvendezett Lina, amikor Lizával együtt belépett Vadóc, Mia és Jack az ajtón.
-De mi volt a baj? –kérdezte Mel a láthatólag fáradt Lizától. A sártól étcsokoládé színűvé vált lába úgy remegett, mint a nyárfalevél.
-Hagyd. –mondta egészen halkan Vadóc.
-Mia! –jött ki szinte ugrándozva a folyosóról Jenny! Odaszaladt Miához, és megölelte
-Jenny! De jó téged újra látni! –simította végig a hátát.
-Ezek szerint két Jenny létezik: a rendes, aki bár nem egy észlény, mégis nagyon szerethető, és a nem normális, aki iszik, mint a gödény. –indult meg felé mosolyogva Jack, és ő is megölelte.

-Hahaha. –mosolygott Jenny. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése